A remény hal meg utoljára

… és hanyatt esett az őt ért lövéstől. Mellkasán tátongó lyuk, belőle kényelmesen szivárgott a bíborló vére. Érezte haldoklik. Lélegzete akadozott, szíve lassult. Azt hinné az ember, hogy fájdalmat érzett, pedig csak düh volt benne. Reszketett mérgében. Hiszen neki nem volna szabad így végeznie. Neki élnie kellene még! Ordítani szeretett volna, de már nem tudott. Egy halk sóhajjal elengedte az életet. Így halt meg a remény. Azóta is gyászolom. Közelről ismertem, sokszor segített rajtam. Rengetegszer fordultam hozzá borús pillanataimban. Ő mindig ott volt és mint gondoskodó tyúkanyó szárnyai alá vont, megsimogatta a fejem és csendesen annyit mondott: “Minden rendben lesz!” Még akkor is mikor hülyeséget csináltam. Most úgy érzem elárvultam nélküle.
Elvesztettem az önkontrollom. Őrült érzelmek dúlnak bennem minden nap és nem tudom hogyan kapcsolhatnám ki őket. Mondhatnám úgy is, hogy szét vet az ideg, de nem vagyok feszült igazából. Inkább rettegek, hogy egyszer csak felébredek egy vödör hideg víztől és kiderül, hogy mindez csak álom volt. Egy csúnya hazugság, amit igaznak véltem, amit igazzá akartam tenni saját erőből. Forgatag az egész és én szédülök a kavalkádban.
Minden ébredés után bámulom magam a tükörben és azt kérdezem: miért hagyom, hogy fájjon? Magamnak okozok a félelemmel fájdalmat. Holott csak hagynom kellene, hogy menjen minden a maga útján.
Ilyen még nem volt. Őrültségem, nem a világnak fura, hanem nekem. Egy emberért sem voltam még ilyen. De érte? Bármit. Csak néha…. Tudom, hogy van értelme! 🙂

De ez csak az Élet. Majd változik. Mindennek és mindenkinek változnia kell egyszer. Muszáj. Egyszer talán én is fogok, ha már felnőttem. Addig nem hiszem. Addig maradok, aki vagyok.

Ó Keni, Dark és a többiek! – ha olvassátok… hiányoztok, borzasztóan. Egyszer eljön az ideje, hogy újra találkozzunk! Én már várom….

Szemben a forgalommal

… igen. Valószínűleg öngyilkossági kísérletnek tűnne, ha mást látnék, ahogy szemben hajt a forgalommal. Mert az is. Viszont, ha magamról van szó, ez valahogy teljesen természetes. Tudom ki vagyok, tudom milyen vagyok, már – már azt is, hogy mit akarok és ha a terveim megvalósításához az kell, hát szembe megyek mindennel, ami természetes.
Kezdem azt hinni, hogy telhetetlen vagyok. Nem volt elég egy világ, amiben mindent megkaptam a kis aranykalitkámban. Nem, nekem valahogy mindig valami más kell. Az óvó szárnyakat ellöktem magamtól, mert “tapasztalni ” akartam, a talajt pedig olyan messze rúgtam a talpam alól, hogy örülök, ha egyszer visszatalál hozzám.

Rövid összegzés: (ha esetleg kusza lenne)
elmentem Egerbe. Nagyon jó volt, és keserves is egyben. Az azt megelőző napok összes fáradtsága, lelki kimerültsége és gyengesége kijött rajtam, aztán a Bazilika lépcsőjén elbőgtem magam egy gyenge, alkoholmérgezés közeli pillanatomban.
költöztem.
visszaköltöztem.
elhagytam azt az embert, aki a világon mindennél jobban szeret.
kompromisszumot kötöttem.
taxiztam.
albérletet kerestem. találtam, majd megrökönyödtem, h milyen aberrált emberek laknak ebben a nyomorúságos városban. (továbbra is gyűlölöm BP-t.)
ismét leittam magam.
számoltam, számítottam.
tévedtem.

Ne várja senki, hogy ezt értelmesen, kerek, egész mondatokban megfogalmazzam, mert nem megy. Ez a káosz uralkodik bennem is.
Mindettől függetlenül továbbra is dolgozom. Tervezgetem a jövőhónapot, figyelembe véve az esetleges költségeket és a biztosakat is. Sok lesz. A gitár vásárlást elnapolom. Van most fontosabb is.
Lekötöm magam. Lesz Salvus, lesz Rómeó vérzik. Egy napon, de valahogy megoldom. Vagy nem, mert valószínűleg – miután pénteken visszautasítottam, hogy ma (vasárnap) dolgozzak – nem kapom meg a kért szabadságomat. Imádom az embereket, mondtam már?!
Mindenki messze és hallgatásba burkolózva.

Viszont ördögi professzornak fogok állni és klónozni fogom magam. A főReni én leszek, bennem gyűlik majd össze az információ, mint központi rendszer. Mindenki kap magának egy -egy ReniBabát és úgy teszi tönkre ahogy kedve tartja. De senki nem kap második lehetőséget. Én sem kapok. Ha elszúrom, az már úgy marad. Nincs újrajátszás, “visszacsinálni” nem lehet már, abból a kacathalomból kell várat építeni, ami előttem van.

Hogy egy kicsit tereljen erről a témát, múlt héten érdekes beszélgetésem volt az apukámmal. Megdicsért, hogy  eldobtam magamtól mindent, mert szerinte egyedül is boldogulnom kell az életben, nem csak más oldalán. “Tökös kislányt neveltem belőled!” – persze. Ha magára hagysz egy tizenéves gyereket, önellátó lesz. Vadhajtásos. Hiányokkal teli, önző, egoista és döntésképtelen. Makacs, szelídíthetetlen. Amit ő úgy lát, hogy nevelés volt, az nem más, mint az elhagyatottság kemény eredménye. Amihez semmi köze nincs. Hozzám sincs. De köszönöm a gratulációt. Kár, hogy én részvétre számítottam. Vagy arra sem.

Kellőképp kusza, ugye?! Hurrá! Éljen a káosz, zűrzavar és téboly.
Öreg koromban lesz három macskám. Így fogom őket nevezni. Igazán találó lenne!

Emergency exit

Ahogy előző bejegyzésemben már írtam, egyedfejlődök. A tegnapi nap folyamán konkrétan késznek nyilvánítottam ezt a folyamatot. Szerintem kész. A verziószámot ne kérdezzétek, mert 5. 2.1-nél megálltam a számlálóval. Ahhoz képest, hogy hányszor törtek össze, haltam meg és támadtam fel saját hamvaimból, remekül vagyok.
Leköt a munkám, a barátok még akkor is ha többnyire csak tömeg – kommunikálva érjük el egymást.
Volt egy érdekes beszélgetésem a “miértek”ről és az öngyilkosságról. Nem tudnám fejből idézni. A lényeg, a kapaszkodó. Az a hajszálvékony szalmaszál, amibe mindannyian kapaszkodunk, hogy ne válasszuk a könnyebb utat. Mondhatod Istennek, hogy “kapd be, nem csinálom”  – már ha hiszel benne – de nem vele szúrsz ki. Magadat fosztod meg a folytatástól és a változtatástól.  Másrészt magára hagysz olyanokat, akiknek számítasz. Szerintem önzőség. Azzal mi lesz jobb, ha eldobsz magadtól mindent? Mikor ilyet hallok, mindig a haldoklók jutnak eszembe. Akiknek kimérték az idejét és sokkal kevesebbet kaptak mint az átlag. Ők vajon mibe kapaszkodnak? Nekik már rég nincs meg az Élet ígérete. Pár év, vagy csak hónapok… és nem biztos, hogy tehetnek róla. Ártatlan halál.

Nem szoktam a kérdéskörrel foglalkozni, mióta nincsenek szuicid hajlamaim. Inkább sokadjára is felállok, még mielőtt egy-egy gond letaglózna. Jártam én pszichomókushoz, de az is csak egy magának való némber volt. Sokféleképpen próbáltak engem “gyógyítani” de maradt a jól bevált módszer: “magad uram, ha szolgád nincsen”. Apa jól mondta. Nem támaszkodhatsz mindig mások segítségére. Mert egy rossz mozdulat és a mankók már nincsenek is a hónod alatt. – ” C’est la vie” – 

Gyengeség, erősség… még egy boncolgatott érdekes téma a napokból. Illetve a konkrét téma az elkényeztetés volt és a nők. Főleg csak a végletekről szólt. De elgondolkodtam. Én vajon milyen vagyok? Vajon én is csak hagyom, hogy elkényeztessenek, nehogy ki kelljen lépnem a komfortzónámból? A kudarctól való félelem miatt vagy a kényelem miatt? Önzőség vagy gyávaság? Döntésképtelenség… Nem azért zokogok éjjel vagy nappal, mert nem azt kapom amit akarok, hanem mert nem tudom mit akarok. Így pedig rózsaszín pónit is kaphatnék – még ha nem is kellene – akkor sem volna jó. Nem is értem mit várok. Ha én nem tudom, más honnan is tudhatná. Éltem úgy, hogy hagytam, hogy megmondja más, mi a jó nekem. Gondolkodásmentes, nyugodt élet. Megfeleltem mindenkinek, csak magamnak nem. Sokáig éreztem, hogy fortyog bennem valami, amire nincsenek szavaim. Mára sikerült kiderítenem, hogy az nem volt más, mint az undor. Magamtól. Bort iszik, vizet prédikál. Én? Igen. Nem fogok természetesen a kardomba dőlni ettől. Már rég rájöttem, hogy nem vagyok etalon semmilyen téren. A követendő példáktól olyan messze állok, mint Makó Jeruzsálemtől.

Róma lángjai fölött fogok énekelni…az az érzésem.

Térjünk vissza a hétköznapokhoz. Holnap fizu. Amúgy meg szabadságon vagyok. Nem kértem csak úgy kaptam…Hétvégén meló, éjjelig. Annyi baj legyen. Aztán Keleti konténer. Aztán szabadnap.  Megint két nap meló, aztán 3 szabadnap. Nagyon remélem, hogy azon a hétvégén Egerben leszek, mert már nagyon hiányzik Enikőm. Közben még lesz egy világ elől elbújós csajos ivászat a volt Tinás lányokkal. Nagyon jó tervek! 🙂

Zene pedig:

M.I.N.E – End this way  – FFDP

Éden

Annyifélén nevezik és annyiféle a megjelenése. Más és más az értelmezése, mindenkinek mást és mást jelent. Mégis valahogy ugyanaz. Valahol mindenek legmélyén ugyanaz  a béke, és harmónia, amit mindenki keres de csak nagyon kevesen találnak rá.
Van aki görcsösen vágyakozik utána, van aki már a létéről is letett. Én keresem a középutat, hogy hihessek benne, de ne kívánjak lehetetlent sem. Mint kiderült, nem találom ezt az utat. Gyermeki naivitással vágyom minderre, de önző felnőttként nem engedném el, ha valaha is megkaparintanám.
Szánalmas.
Pedig mostanság elég sűrűn találkoztam vele. Ott volt egy egri hétvége, ami ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Minden megvolt, amire vágytam – szinte – “itt benne van minden egy nagy kanálban.” Ennél találóbb szövegrészletet nem is találhattam volna.
Ezt követte az önálló munkavégzés újdonsága, ami még mindig örömet szerez nekem, még akkor is ha a kezdet kiábrándító, sőt már – már lesújtó volt. Túllendültem ezen a ponton és most úgy érzem minden a legnagyobb rendben lesz. Biztonságos.
Ezt már csak tetézte a tegnapi időjárás, ami, mintha csak nekem akart volna kedvezni, hűvös, szeles és esős volt. Mint mondhatnék… paradicsomi.
Biztonság minden oldalon, ami elfeledteti velem, a minap történt mentős esetet, ami inkább volt komikus, mint veszélyes. Nem is érdemel ennél többet.

Mégis…. valahol a lelkem egy elrejtett, sötét zugában valami fortyog. Ez valószínűleg összefüggésben van azzal, ahogy hallom a rabláncok csörgését és érzem a bokámon a vasgolyó súlyát, minden egyes lépésnél.  Számtalan elveszett barát, akivel megszakadni látszik a kapcsolat. Egy másik énem csak röhög mindezen; az összes próbálkozásomon, hogy normálisan éljek. Mintha ez nekem menne. Mintha nem sikoltoznék elégszer magamban és rikácsolnék magammal, hogy ugyan mit is gondolok. Ha nekem találták volna ki, sikerülne. De nem. Így marad az ezer álarc, marad a kihunyt tűz, ami éltetett. Marad a csend, ami némán ordít bennem.  Áldozatok, kompromisszumok. A kereszt a nyakamban.

Ez megint vegyes poszt lett. Nincs mit tenni, a káosz átveszi az uralmat, aztán majd eltűnik szépen, ahogy szokott. Minden marad ugyanaz….. de vajon meddig?

Mára is van hangulatzene, vagy valami hasonló!

Optional

Áldozat: mindannyian hozunk, remélve, hogy majd visszakapjuk az élettől, vagy valakitől. Vagy valami. Vagy legalább is megéri.
Bűn: tudom mi az, és a következményét is nagyon jól ismerem. Nem értem: hogy lehet bűn nélkül nevelő célzattal büntetni?!

Boldogság: ugyanmár!

Tervek: vallom, hogy a spontán dolgok jót tesznek. A hétvégén arra is rájöttünk miért; ha csalódsz is, maximum pozitívan. Ez nagyon jó dolog, de vannak dolgok amiket tervezni kell: élet, jövő, család. Egy kérdés: Tervek nélkül ezekből mi lesz?

Öröm: a nagy ölelés, mikor két órás aszalódás után végre odaérsz a legjobb barátodhoz.

Törődés: …
Figyelem:…

Szeretet:….
Hiány.

De legalább már nem tud fájni. Már nincs mit összetörni.

Az egri hétvégém pedig 10/10-es volt, hála Enikőnek, hála a palacsintasütésnek és a csokipudingnak. Sűrűbben kellene ilyet csinálni…..

Ez meg hangulatzene, számomra egy boldog nyár emléke, talán az utolsóé, ami tényleg felhőtlen volt.

Napi Aranyos

Járművel közlekedő kisnövésű humanoid láttán Drágám kérdezte, milyen kétkerű ez.
(pedál nélküli bicikli jellegű valami)
Válasz : “biller” = bicikli +roller

Sörözés közben:
-Te tudtad, h Árpád vezér feleségét Pehelynek hívták ?
-???
-Ahogy mondják is, az István, a királyban : ” Árpád-né-pe-hejj…..

(mondhatni napi fárasztó)

-Szabadidődben rockoperákat olvasol…. 🙂

Áradás

Nem is tudom, hol kezdjem. Nehéz eset, de valahol végre ki kell fejtenem a véleményem. Adva volt ez a “csudálatos” vakáció. Minden szép és jó volt, tényleg. Szerintem. Hiányzott ugyan, hogy a megszokott arcokkal kontaktban maradjak, de nem ment, mert nem. Ez van. Aztán hazajöttünk. Szinte minden fasza volt. Viszont már a második napon láttam, hogy jönnek a szürkék. Jöttek is, én pedig punnyadtam. Nem látványosan, csak úgy legbelül magamnak. ( Megjegyzem mostanában mindent, csak legbelül, csak magamnak csinálok, mert úgy érzem teljesen fölösleges, hogy beszéljek róla valakinek is.)
A meló végül megoldotta a kérdést, miszerint: “mi a fenét kezdjek magammal?” Így hát bele temetkeztem. Végül most egyedül maradtam a gondolataimmal, mert ő elment a Hármas-határhegyhez, vagy ki tudja hova.
A probléma gyökere valahol ott eredhet, hogy nem bízunk sem egymásban, sem senki másban. Ha nem vagyok őszinte az a probléma, ha őszintén elmondom mit gondolok és esetleg javasolok megoldási lehetőséget, akkor meg az a baj. Nehéz kiigazodni ezen. Szerintem egyszerűbb lett volna ha továbbra is hallgatok. De már mindegy…. Apum mondta mindig, hogy kétszer gondoljam át mielőtt mondok valamit. Lehet, hogy igaza volt?
Mosolyszünet. Jó szó a jelen állapotomra.
Nem értem én ezt, most már tényleg nem. Semmi sem jó,de akkor meg mit csináljak? Ha fejen állok és úgy ketyegek sem fog változni semmi. Van értelme egyáltalán? Ez nem költői kérdés. De én nem merek válaszolni. Megint ugyanaz. Viszont már kifejlesztettem a magam megoldását. Belemenekülök valami másba. Úgyis nem rég vettem meg az új Fable kötetet, megfelelő menedéknek tűnik. 🙂
Van még kérdés?
Jah, am igen, jól vagyok, köszönöm. Teljes az összhang… vagy a zűrzavar?! Nem is tudom, kissé vitában állok magammal, hogy most röhögjek magamon, vagy zokogva a kispárnámba meneküljek. A pálinka most nem eshetőség, miután anyagi csődben vagyok. Bár ez a legutolsó ami felizgat.

Azon gondolkozom, lehet hogy túl önző voltam. Lehet, hogy őt is bántja valami, ezért hagy magamra, talán súlyosabb lelki baja van mint nekem. Ami nem nehéz, mert én csak küzdök. Nem tudom… mostanában eléggé csak magammal foglalkozom – mondjuk, ha más nem, akkor ki, ugye – ami lehetséges, hogy nem helyes. Valaki nem rég azt mondta, hogy ne foglalkozzak olyasmivel ami idegesít…. akkor mától ne törődjek a világgal?! Lehet, azt kellene. Volt olyan is már. Boldogabbnak éreztem magam. Mondjuk, akkor nem zavartak be érzelmek, sem lelkiismeret. Mára sajnos mindkettő van…
Jól esne ha már szeptember lenne… szükségem lenne a TABomra. De ő is el van veszve a nyár miatt.
Katasztrofális….

Nos ennyi, kipanaszkodtam magam. Viszont van zene, mára, mert jólesik:
Disturbed: Innocence

Nyaraljunk, kicsit!

Kezdetnek ZENE:

Virrasztók: A kaszás

Mint már azt tudja a Kedves Olvasó, mi bizony 10-én elindultunk nyaralni. Első megállónk Gyula volt. Életemben nem voltam ott, így nem is tudtam mit is várhatnék a helytől. A várról tudtam egyedül, nah, azt nem néztük meg. Kedves volt a fogadtatás, az apartman tulaj, Csilla, angyalian drága volt, csak fölöslegesen. Nem érdek nélküli előzékenységről beszélek, mert hát neki is fontos a vélemény…. nem baj, mi jó néven vettük. Azon kívül, hogy felavattam az új bikinimet a strandon, mégsem kellett papírzsepit osztanom a pasihadaknak, máson is meglepődtem. Például az árakon… nem kicsi város Gyula, de attól függetlenül, 250 a Soproni, (megjegyzem ennél még Cibakon is drágább)az ágyasról, nem is beszélve. Kellemes meglepetések fogadtak.
Hamar eltelt az a pár nap, jól is éreztem magam, meg úgy nem foglalkoztattak a hétköznapok problémái, mint mondjuk itthon.
Csütörtök délelőtt már Hódmezővásárhelyre tartottunk , anyumhoz. Nem kell magyaráznom, hogy már megint lassan egy éve nem találkoztunk. Most sikerült, röviden, tömören annyit, hogy jól  elvoltunk, a gyerkőcökkel is, anyuval is, koktélt is alkottam, mikorra az öcskösék megérkeztek, ill. azután mert együtt vásároltunk alapanyagot. (Fütyülős fekete cseresznye, 3 l ásványvíz – szigorúan bubis, cseresznye szörp – tudta valaki is h ilyen létezik? mert én nagyon csodálkoztam! anya pedig gondoskodott a jégről, nomeg a literes kancsóról! 😀

Ott töltött időnk alatt újabb csodálkozásra adott okot a 450 forintos feles ( nem 4, hanem 5 cl) Jack Daniels…ami ugye pesti árakat tekintve 800 forintnál kezdődik.

Még itt nem ért véget semmi, mivel szombat 5kor ébresztő…. 6:15- ös busszal át Cibakházára. Tegyük hozzá, hogy a viszonyom nem sokat változott az otthoniakkal, mióta fogtam magam és elköltöztem. Nagymamám még mindig imád, bátyómmal együtt, a fater még mindig azt hiszi, hogy irányíthat, amíg helyre nem teszem, nevelőanyámmal meg nem beszélünk, mert minek.
Ezekre ismét csak példát tudnék írni a hétvégi ottlétünk miatt, minden a megszokott mederben zajlott, ahogy szokott. Mamám leste minden kívánságom, mikor, mit ennék, innék, pihennék – e, vagy szeretnék inkább a kertben pihenni. Szokásos vidéki nyugalom, ha leszámítjuk az ide – oda rallizó csirkéket és kiskacsákat.

Hétfőn jöttünk haza.
Ma meg blogolok. Nem tudom mit csinálok a maradék szabadságommal. Halálra fogom unni magam. Még filmet sincs kedvem nézni. Mindennél jobban hiányzik Keni. Már alig várom a szeptembert és hogy megint talizzunk. Remélem neki is jól telt a Rockmaraton…

És ha már az elején említettem a zenét, tessék, egész nyaralás alatt ez volt a kedvenc számom:

Watch My Dying: Mindenért

Hétköznap…

Általában nekem nem túl mozgalmasak a napjaim, de most h megkaptam a szabadságom, nos nem panaszkodom. Tettem róla h ne unatkozzam, habár ezt Gabi is megoldotta volna, no de vannak olyan alkalmak mikor jobban esik a barát társasága. Enivel mi már ezt megtanultuk, mert pasiból akad száz és száz, még akkor is ha csak egyet szeretnél szeretni, de az is csak egy pasi lesz, nem több. (bocs ha ezzel megbántanálak…)
Szóval h barátnő nem férfi kellett arra a napra. Sajnos ezt az itthoni kedves nem értette meg és bizony szokásosan jött a hiszti, a sok sör, a régi sérelmek is felszínre törtek…. így hát 100e-rel a zsebemben megindultunk csütökön este megtaláljuk a Zúzda Rock Kert nevű objektumot. Fehérvári u. 87….. NINCS ILYEN SZÁM! Az egyik sarkon a 85, a másikon a 89-95 van. Sebaj  nekünk ez sem volt akadály, mi minden segítség nélkül is megtaláltuk, habár, nem vagyok biztos h Eni pont ilyenre számított, főként az “ez? az?” nem kicsit csalódott kérdéséből következtetve, ami valljuk be teljesen jogosnak bizonyult. A hely maga nem rossz, napernyős terasz, tágas belső tér várja az odaérkezőt, hideg Borsodival és egyéb hűtött röviditalokkal. Mondjuk az árakkal nem békültem ki… hanem h elérkezett a 22 óra és a vihar is. A viharra való tekintettel bezárták a helyet, így mi is tovább indultunk. Talán 20 métert tettünk meg, mikor megindult az égszakadás…. a kellemes nyári szakadó esőben elindultunk haza persze már rövidített útvonalakon, nem törődve, azzal hogy hol a járda, melyik a kerékpár út és hogy mikor lépünk pocsolyába… sőt a harmadik tocsolyától már mindbe beleugrottunk….  a ZP mellett Eni megtorpant, élő zenét hallva…. Menjünk be felkiálltással. Hogyne mentünk volna… 🙂
Szokásunk a spontán ötletek átgondolatlan kivitelezése, nem is nagyon szoktuk megbánni. Nem kimondottan metál este volt inkább ugrálós, tombolósan táncoló, stressz- mentesítős, tinglis- tanglis, nekem való, bohóckodás közben persze sörözgetés…. sajna annak is meg lett a következménye mert egy elszámított koreográfiás lépéstől én bizony közelről megtekinthettem a murva szerkezetét. Sajnos volt fekete leves része is az estének, de végül is megtaláltuk egymást és az a lényeg… hajnal 5kor.
Azt az estét nem felejtjük el, szerintem, főleg h sikerült úgy alakítani mint legutóbb október 22-t. 😀
Természetesen itt még nem ért véget minden hiszen pénteken háromszoros koncertre indultunk. Dürer Kert: Scerra (sajna nem tudtam Scerra pólóban menni, mert az csütörtök éjjel szarrá ázott rajtam), Agregátor (Tas megint fenomenális volt, már amennyit láttam belőle, miután Eni rosszul lett) és Watch My Dying, ami megint csak az est fénypontja volt. Nem részletezném kimondottan, nagyon jól éreztem magam, lett WMD-os pólóm is, Ágitól- ő volt aki szívbajt  hozott rám mikor sikoltozva üdvözölt a koncerten- sör, jó zene, megannyi élmény, ismét.
Most meg már este van nézem ahogy villámlik odakinn. Eni már otthon, nyakam fáj, combcsontom fáj (az még a murva hibája, ahogy a lehorzsolt könyököm és a kilyukadt tenyerem is) derékban, lábban izomláz.

Most pihi, aztán 10-én Gyula majdnem 3 napig nyaralás, rám fér már, örülök is neki nagyon. Van mit kipihenni.
Köszi Eni, jó volt! Még lesz ilyen.

FOLYT. KÖV.

Idilli-kus(s)

Simán képzelôdöm. Fôként az idilli életrôl és arról, h ebbôl a szarból nincs már sok. Már mindjárt kész és jön az amit annyi év balfaszságai után megérdemlek. Van fény az alagút végén, igen is van. Csak néha olyan mélyen ülök a sötétben h elérhetetlennek tûnik, vagy csak káprázatnak. Legalább is szerintem megèrdemlem a szépet, jót. Lehet nem így van… nem sok jót tettem másokért bevallom. Sôt a legtöbbet megrugdostam ha azutamba álltak. De mit tehettem volna??!?! Hagyjam h ôk tapossanak el?? Nagybátyám azt mondja, sajnálja, h én lettem olyan “állat” mint ô. Nah persze most gondolhat akárki akármit, ha nem ismeri ôt… vagy engem.
Gyilkos vagyok, jogom sem lenne élni ennyi bûn után és mégis itt vagyok. Ilyen ez.
Talán az egyetlen amiért megvan bennem az idill az az Akarat. Mert nem akarom feladni. Igenis van l, igenis lesz nekem. Csak türelem kell és elhatározás. Pedig hányszor volt kudarc már az ötlet is….
Néha…. de mindegy is.
Most meg tartják  bennem a lelket… ahhoz képest többen is mint sejtettem vagy sejti valaki is, h ezt teszi. 🙂
~~~~~~~~~~~~~~~~
Megvolt a húsvéti családlátogatósdi is. Örülök h csak félévente egyszer kevergôzöm haza. Habár nagyon hiányzik egy-két ember hangja… nem is tudtam h valami hiányozhat ennyire. Hogy egy sör mellett elpoénkodva nyakoncsapjon ha hülyeséget mondok, vagy hallgassam a sztorikat a seregrôl… zene mellett nézegessem a rajzait miközben irigykedem rá, mert én sosem tudok ilyet rajzolni. Rajongásig szeretve és elfogadva… kár h ilyen messze van.
Vagy a másik… folytonos panaszáradat és szeretô ôvás, gondoskodás minden téren…  hmm … madártej. Csak ô csinálja olyan istenien, senki más. Nélkülük lehet, h már elvesztem volna. És a legjobb… h egyik sem a szülôegységem. Velük szótérteni sem tudok..
De ilyen ez.

Más…. megint hallgatok Kells-t.
Aki már régebben követu az irományaimat biztos sejti mi az…de aki nem, nesze nektek egy kis ízelítô:
Kells- Lueur

Nos kb ennyi… küzdök és minden reggel várom h jobb/szebb napra ébredjek.