Vágtázik az élet, néha velem, néha mellettem.
Vannak rosszabb napok is….

Égő fa illatát érzem reggelente és kormot látok, aztán pislogok párat és eltűnik. Az álmok maradéka.
Az ajtók feketére sültek, de a láncokon függő lakat még mindig csillog, ahogy a kezemben lévő kulcs is. Nem is töprengek azon, hogy került hozzám. Várnak. Talán. Még pár lépés… ha kinyitnám, mi lenne? Számtalan emléket mészároltam le itt. Vagy mégsem. Túlélték? Végighúzom az ujjam a masszív záron, hamuvá lesz az érintésemre, mire a diófa visszanyeri színét és az ajtók kitárulnak.
Tépázott bársony lóg az ablakok előtt, elszenesedett bútorok, betört ablakok. A por elnyeli a léptek zaját, de a talpam alatt valami csikorog. Ahogy lehajolok érte, látok valamit csillanni a sarokban. Oda sem figyelve felveszem a fémtárgyat a földről, ránézés nélkül is tudom, egy kereszt. A kíváncsiságom a sarok felé vonz. Emlékszem mi állt ott, de már csak a romokat találom. A padlón nagyobb pocsolyában megolvadt tükör, körülötte bronzos- aranyos folyadék: a keret. Még így is gyönyörű és valahogy megkönnyebbülök, hogy újra látom. Ahogy fölé hajolok és belenézek először a rémület ragad torkon. Összeégett hús maradványai a roncsolt koponyán, kiszáradt, szürkés bőr.  A kiüresedett szemgödrökben mégis csillog még valami; megkövült, egybeforrt vér és fájdalom. Szeretnék sikítani. Aztán szeretnék sírni. Az én arcom, a tükörképem. Megérinteném, de semmivé lesz.
Még érzem a kínt a csontjaimban, mikor felébredek.

Túl magas. Félek. Mögöttem a csuklyás alak pedig korbácsot szorongatva int, hogy induljak el. De hova? Miért? A keskeny pallón állva is jobb, mint elindulni azon, ami előttem van. Egyetlen szál kötél. Mégis MIÉRT? A túloldal derengés csupán, nem látom mi vár rám a másik végén. Pálcával noszogat, de én nem mozdulok. Akkor sem. Ekkor méri rám az első ütést. Égő fájdalom rohan végig a hátamon, a gerincem mentén. Érzem, ahogy kiserken a vérem és átnedvesedik rajtam a vékony felső. Talán van lent egy háló. De ez sem biztos.

Egy lépés: minden bátorságomat összeszedtem és minden hitem, hogy ha zuhanok, valami megállít a talaj előtt. Csak ne nézz le… ezért hát felnézek, de minden irányból csak ez a ködös félhomály vesz körül. Jobb láb, bal láb. Nem nehéz. Egyensúly. Gondolj másra, de koncentrálj. Ne félj, minden rendben lesz. Hitegetem magam lépésenként. Aztán meginog a kötél én pedig lenézek. Mindent látok már. A padlón szétroncsolódott hullák. Kicsavart testek, kiüresedett tekintetek, vér és belső szervek szétfröcsögve, mint valami nagy, bíbor masszából összerakott szőnyeg. Vissza akarok fordulni, de mögöttem a palló lángol már. Csak előre. Nem tudom, honnan van még erőm, miért nem sikítok, zokogok, de egyre közelebb érzem a másik póznát és a kötél végét. Még egy kicsit, csak még pár méter és biztonságban leszek. Ott a létra, lejuthatok. Valaki kilép az oszlop mögül. Olyan ismerős… nagyon ismerős, nem az arc, azt nem látom, de a testtartása, a kisugárzása. Valami van a kezében. Először a hang ér el hozzám, majd a iszonyat, ahogy a mellkasom felrobban. Még érzem zuhanás közben, hogy dobban a szívem, pumpálva az életet jelentő vért, ami elfolyik a testemből. Földet érek egy halom oszló hullán. Nem volt háló....