Elfogadni.
Beletörődni.
Elengedni.
Tovább menni…
Menni ….de hova? Miért? Kiért?
Megint ott tartunk, hogy a magam kérdésére ÉN vagyok a válasz. Magamért, magamnak, mert akarom… és amit akarok, azért teszek. ( Az ésszerűség határain belül. Esztelenségekhez én már öregnek és túl -sokszor – pórul-jártnak érzem magam…)
Csupán a sértett önérzet fullánkjai, amik zavarnak… az a düh, ami emészt. Az a gyász, ami betemet. Az a csalódottság.
De ihletet ad. Ha pedig kapom, kihasználom. Rajzolok. Nem írok, most még. Csak ide…próbálom kipötyögni azt, ami bennem van. De nehéz rá szavakat találni… nem is tudom, hogyan kellene. Közben pedig tárgyilagosan szemlélek mindent.Tudom mit kellene tennem és hajlok is rá…. de aztán eszembe jut…. és fáj.
A kérdés az, mi viszi rá az embert, hogy felülemelkedjen saját magán? Mi késztetheti, hogy jobb legyen, mint ami? Lehet valaki jobb egyáltalán, mint ami elrendeltetett? Ha van egyáltalán , hogy kiszabott jellem…. mert az ember fejlődik. Én pedig nézem őket, ahogy csinálják… mert képesek rá.
Felülemelkednek és mikor már látják fentről az összképet, akkor megbékélnek.
Én látom ahogy, az apróságok egy nagy képpé összeállnak, de az az összhatás szörnyű. Vagy még fentebbről kellene néznem?
Ki tudja….
Rájövök…

Addig pedig zene. Nem hétköznapi